Az imádkozó kezek története vagy meséje remekmű

A Imádkozó kezek Albrecht Dürer német művész neves remekműve. Ez egy 1508-ban készült toll- és tusrajz, amely jelenleg a bécsi Albertina Múzeumban található.

A rajz két imádságra összekulcsolt kezet ábrázol, és Dürer önarcképének tartják. A rajz hátterében az áll, hogy Dürert annyira meghatták testvére imái, hogy meghúzta a kezét, hogy megkísérelje megragadni a pillanatot.

A rajz mögötti jelentés

A Imádkozó kezek a hit és az odaadás erőteljes szimbóluma. Emlékeztető ez mindannyiunk számára, hogy szánjunk időt az elmélkedésre, és legyünk hálásak az életünk minden áldásáért. Az alkotás egyben emlékeztetőül is szolgál az ima fontosságára életünkben.

A rajz jelentősége

A Imádkozó kezek Dürer egyik leghíresebb műve, és az északi reneszánsz remekműveként tartják számon. Számtalan más műalkotást inspirált, és számtalan formában reprodukálták, a nyomatoktól a szobrokig.

A rajz Dürer művészi ügyességéről és tehetségéről tanúskodik, és emlékeztet a hit és az ima erejére. Időtlen emlékeztető annak fontosságára, hogy időt szakítsunk arra, hogy elgondolkodjunk, és hálásak legyünk az életünk minden áldásáért.

Albrecht Dürer „Imádkozó kezek” című festménye a 16. század elején készült híres tintával és ceruzával készült vázlatrajz. Számos versengő utalás található e műalkotás létrehozására vonatkozóan.

Az alkotás leírása

A rajz kék színű papírra készült, amelyet a művész saját maga készített. Az „Imádkozó kezek” annak a vázlatsorozatnak a része, amelyet Dürer 1508-ban rajzolt egy oltárképhez. A rajzon egy férfi kezei láthatók, akik a testét nem látják a jobb oldalon. A férfi ujja be van hajtva, és észrevehető a festményen.

Eredetelméletek

A művet eredetileg Jakob Heller kérte, és róla nevezték el. Állítólag ez a vázlat valójában a művész saját kezei nyomán készült. Hasonló kezek szerepelnek Durer más alkotásaiban is.

Azt is feltételezik, hogy van egy mélyebb történet az „Imádkozó kezek”-hez. Szívmelengető történet a családi szerelemről, áldozatvállalásról és hódolatról.

A családi szerelem története

A következő fiók nincs szerzőhöz rendelve. Azonban van egy szerzői jog, amelyet 1933-ban nyújtott be J. Greenwald, „Albrecht Durer imádkozó kezek legendája” címmel.

A 16. században egy Nürnberg melletti apró faluban élt egy 18 gyermekes család. Annak érdekében, hogy ennivalót tartson fiókáinak, az idősebb Albrecht Durer, az apa és a családfő, ötvös volt, és napi 18 órát dolgozott a szakmájában és minden más fizető munkában, amit a családban talált. szomszédság

A családi feszültség ellenére Durer két fiúgyermekének, Albrechtnek és Albertnek volt egy álma. Mindketten a művészetben akarták űzni tehetségüket, de tudták, hogy apjuk anyagilag soha nem lesz képes egyiküket Nürnbergbe küldeni, hogy ott tanuljanak az akadémián.

Sok hosszas éjszakai megbeszélés után zsúfolt ágyukban a két fiú végre megegyezett. Feldobnának egy érmét. A vesztes a közeli bányákba ment dolgozni, és keresetéből támogatta bátyját, amíg az akadémiára jár. Aztán négy év múlva, amikor a dobást nyert testvér befejezte tanulmányait, támogatta a másik testvért az akadémián, vagy alkotásai eladásával, vagy ha kellett, a bányákban is dolgozott.

Vasárnap reggel feldobtak egy érmét templom . Az ifjabb Albrecht megnyerte a dobást, és elment Nürnbergbe. Albert bement a veszélyes bányákba, és a következő négy évben finanszírozta testvérét, akinek az akadémián végzett munkája szinte azonnali szenzációt okozott. Albrecht rézkarcai, fametszete és olajai sokkal jobbak voltak, mint a legtöbb professzoré, és mire végzett, már jelentős honoráriumot kezdett keresni megbízási munkáiért.

Amikor a fiatal művész visszatért falujába, a Durer család ünnepi vacsorát rendezett a gyepen, hogy megünnepeljék Albrecht diadalmas hazatérését. Egy hosszú és emlékezetes, zenével és kacagással tarkított étkezés után Albrecht felemelkedett megtisztelő asztalfői pozíciójából, hogy pohárköszöntőt igyon szeretett bátyjának az áldozatos évekért, amelyek lehetővé tették Albrecht ambíciójának megvalósítását. Zárószava ez volt: „És most, Albert, áldott testvérem, most rajtad a sor. Most már elmehet Nürnbergbe, hogy megvalósítsa álmát, és én vigyázok rád.

Minden fej mohó várakozással az asztal túlsó vége felé fordult, ahol Albert ült, sápadt arcán könnyek csorogtak, lehajtott fejét egyik oldalról a másikra rázta, miközben zokogva ismételgette újra és újra: – Nem.

Végül Albert felállt, és letörölte a könnyeket az arcáról. Lenézett a hosszú asztalra azokra az arcokra, amelyeket szeretett, majd kezét a jobb arcához szorítva halkan így szólt: – Nem, testvér. Nem mehetek Nürnbergbe. Nekem már késő. Nézze, mit tett a kezeimmel a bányában töltött négy év! Minden ujj csontját legalább egyszer összetörték, és mostanában olyan súlyos ízületi gyulladásban szenvedek a jobb kezemben, hogy még egy poharat sem tudok megfogni, hogy visszaadjam a pirítóst, és még kevésbé, hogy tollal finom vonalakat rajzoljak pergamenre vagy vászonra. vagy ecsetet. Nem, testvér, számomra már késő.

Több mint 450 év telt el. Mostanra Albrecht Durer több száz mesteri portréja, toll- és ezüsthegyes vázlata, akvarellje, szénképe, fametszete és rézmetszete a világ minden nagy múzeumában lóg, de nagy az esély, hogy Ön, mint a legtöbb ember, ismeri Albrecht Durer leghíresebb műve, az „Imádkozó kezek”.

Egyesek úgy vélik, hogy Albrecht Durer gondosan összehúzta bátyja bántalmazott kezét, tenyerével és vékony ujjaival az ég felé feszítve testvére Albert tiszteletére. Erőteljes rajzát egyszerűen „Kézeknek” nevezte, de az egész világ szinte azonnal megnyitotta szívét nagyszerű remekműve előtt, és átnevezte a szeretet tisztelgését „Imádkozó kezek”-re.

Legyen ez a munka emlékeztető, hogy soha senki sem csinálja egyedül!